Pályám kezdetétől fogva nagy sikerrel foglalkozom gyerekekkel: szinte azonnal alakítok ki velük jó kapcsolatot és teremtek szeretetteljes, vidám légkört, amelyben a gyerekek hamar oldódnak, és felbátorodva, jókedvvel tudnak velem együtt játszani, dolgozni. Személyiségemből adódóan szinte bármilyen feladathelyzetet képes vagyok játékká változtatni, folyton tele vagyok újabb és újabb ötletekkel, amikkel megszínesítem, és a hozzám járók számára élménnyé teszem a foglalkozás óráit.
Évekkel ezelőtt, még úszásoktatóként dolgozva figyeltem fel rá, hogy azok a gyerekek, akik a többieknél lényegesen nehezebben tanultak meg úszni, mozgásukban és viselkedésükben sok más közös vonást is mutattak: a társakhoz képest hosszabb ideig mozogtak bizonytalanul a vízben, féltek a vízbeugrástól, a hason vagy háton fekvő lebegéstől, és irdatlan nehézséget okozott nekik az olyan, látszólag egyszerű mozgások kivitelezése is, mint amilyen például a malomkörzés. Velük kapcsolatban éreztem meg először, hogy mekkora szükség lenne még a vízhez szoktató alapfeladatoknál is előrébbről kezdeni az oktatásukat. Sokat olvastam, tanulmányoztam az erre vonatkozó irodalmat, amíg végül eljutottam az alapozó terápiához.
Azóta szinte nem is foglalkozom mással, mert egészen elbűvöl a feladatok sokszínűsége, variálhatósága, a kreativitás szükségessége, a gyerekek látványos fejlődése, és ösztönöz a sok-sok pozitív visszajelzés, az elért eredmények és a számomra is véget nem érő tanulás lehetősége.